Az országos jelentőségű védett természeti területek (pl. nemzeti parkok, tájvédelmi körzetek) mellett hazánkban vannak úgynevezett helyi jelentőségű védett természeti területek is, amelyeket a települési önkormányzatok rendeletben nyilvánítanak védetté. Sárváron helyi védettséget élvez a Bajti-erdő, a Rába holtága a Szatmár-erdőben, a Várpark, a Hatvany-Deutsch kastély parkja, a Csónakázó-tó melletti parkerdő részlet. Ide tartoznak még a védett kocsányos tölgyek a Gárdonyi úti parkolóban és a Vadkertben. A Farkas-erdő híres banyafái, mint a vadkerti is, úgynevezett hagyásfák. A természetközeli gazdálkodás során ezeket az óriás tölgyeket árnyékoló hatásuk miatt hagyták életben. A helyi védett értékek közül talán legkevésbé ismert az Álló-kút, városunk egyetlen olyan forrása, amelynek történeti jelentősége is van. A Sárvári Környezetvédő és Természetbarát Egyesület és a Tinódi Gimnázium közös projekt keretében vizsgálta korábban a forrás minőségét, környezetének állapotát. A szakirodalom szerint az Álló-kút vize Sárvár város külterületén, a Szombathely felé vezető 88-as számú közúttól nem messze, a szántóföldi táblák között egy természetes mélyedésben tör a felszínre. A turistatérképen valóban jelölve van egy forrás a főút mentén, de név említése nélkül. Az Álló-kút történetéről írásos forrásokkal nem rendelkezünk, de bizonyos, hogy az ember letelepedésekor már ismert volt, mivel a korai települések mindenkor ivóvíz (forrás) közelében létesültek. Ezt támasztják alá a közeli régészeti feltárás során talált leletek is. A forrás közvetlen közeléből az elmúlt évek ásatásai során egy római őrtorony, egy útállomás, egy temető maradványai és a római út egy szakasza kerültek elő. Az Álló-kút a későbbi idők során is fontos ivóvízforrásnak számított a sári nép számára, mert a mezőkön dolgozó emberek innét hordták a vizet, s nem a messzebb fekvő településről. A visszaemlékezések szerint az 1930-as években készült el a téglából rakott kútház. A forrás vizét pedig betonozott nyílt csatornával vezették el. A gimnáziumi diákok segítségével végzett – a forrás minőségét vizsgáló – kutatás kimutatta, hogy az Álló-kút vize (a nitráton kívül) az ivóvízre megállapított határértékeken belül marad. A határérték körül ingadozó nitrát mennyisége miatt a forrás vize ma már ivóvíznek nem alkalmas.