Természeti és vadászati világkiállítás hazánkban

(Diákkori emlékek a ’71-es vadászati világkiállításról)

 

 

Az idei évben a világon a legnagyobb természeti kiállítást Magyarországon rendezik „Egy a természettel” jelmondattal: ez a vadászati és természeti világkiállítás. Ennek azonban előzményei voltak – ötven évvel ezelőtt.

1971 márciusában éppen a járási matematika versenyről érkeztem haza, amikor a szüleim nagy örömmel fogadtak: megérkezett az értesítés, hogy felvettek a soproni erdészeti technikumba. Kiskoromtól erdész szerettem volna lenni, hiszen ahogy édesapám szokta mondani „hét lépésre lakunk az erdőtől” (heten voltunk testvérek). Támogatott elhatározásomban a szomszédunk is, aki a Haraszt erdőnek volt a kerületvezető erdésze.

Szeptemberben, tizennégy évesen megilletődötten kezdtem a technikumot. Az első napokban még azt sem tudtam eldönteni, hogy ki a diák és ki a tanár, hiszen a negyedikesek között olyan tanulók voltak, mint Beck Toncsi, Őri Bandi vagy az ismétlős Székely Artúr. Bizony Ők nem tizennyolc évesnek néztek ki. Idősebbek is voltak, Ők voltak az utolsó skandináv rendszer szerint tanuló évfolyam. Ez azt jelentette, hogy a diákokat nyolcadik után felvették a technikumba, azonban nem az iskolában kezdődött a képzésük. Egy évre erdészetekhez voltak „kihelyezve”, ahol fizikai munka végzése közben megismerkedhettek a csemetenevelés, az erdősítés, a fakitermelés és a fafeldolgozás alapjaival, kihívásaival. Akik egy év után is kitartottak elhivatottságuk mellett, azok tizenöt évesen kezdték tanulmányaikat Sopronban. Ezután négy év alatt olyan elméleti és gyakorlati tudásra tettek szert, hogy a technikum elvégzése után kész szakemberekként segíthették a magyar erdőgazdálkodást. Ezt sokszorosan bizonyították is, hiszen ezek a szakemberek technikusként is el tudtak végezni mérnöki szintű feladatokat: erdőművelési-, fahasználati-, szállítási műszaki vezetőként, fővadászként, erdőrendezőként, sőt erdészetvezetőként is helyt álltak. Ez az oka, hogy mind a mai napig ellenállt a szakma annak, hogy az erdőgazdálkodásban a technikusi és mérnöki képzés közé beiktassák a főiskolai (üzemmérnöki) képzést – úgy, mint az a faiparban vagy az agráriumban megtörtént.

A fentiek miatt is érthető, hogy rácsodálkoztam az iskolára és a patinás falakra is. És akkor még ott volt a legendás tanári kar! A szakmai tanárok háromnegyed része doktori fokozattal rendelkezett, ami abban az időben kivételes volt – ma is az lenne. A reál és humán tárgyakat is kiváló pedagógusok oktatták. Ma is meggyőződésem, hogy a Dr. Tuskó László igazgató vezette tantestület olyan iskolát hozott létre, amely hazánk középfokú intézményei (gimnáziumok, felsőfokú technikumok, középiskolák) közül színvonalában az első tíz között volt. Valószínű, hogy a budapesti Fazekasban a matematikát, a győri Révaiban az irodalmat, Pannonhalmán a latint magasabb szinten oktatták, azonban olyan szakmailag felkészült, jellemében megerősödött, munkára kész elhivatott fiatalt kevés helyről indítottak a nagybetűs Életbe, mint Sopronból.              

’71-ben még meg sem melegedtünk a középiskolai padokban, amikor szeptember közepén máris ott volt a vadászati világkiállítás. A tantestületben fel sem merült, hogy csak a felsőbb éveseket viszik a vadászati világkiállításra, az elsősöket is beütemezték, pedig mi a szakma legalapvetőbb ismereteivel is híján voltunk. Nagy izgalommal készültünk az első szakmai osztálykirándulásra és nem is ismertük a kiállítás előzményeit.

Hogy a „keleti blokk” egyik országaként, hogyan nyerhette el hazánk ezt az első, igazi világkiállítást, arról később az egyetemen Rakonczay Zoltán előadásain hallhattam. Az 1960-as évek közepén dr. Festetics Antal a göttingai egyetem (NSZK) biológus-ökológus professzora tanulmányozta az Alföld füves pusztáit, hagyományos állattartással hasznosított legelőit. Tapasztalatairól nagy lelkesedéssel számolt be a nyugat-európai természetvédelmi szakembereknek – mert ilyen területek már nem voltak nyugaton. 1967-ben huszonkét nemzetközileg elismert szakember (köztük pl. Konrad Lorenz) A természetért! címmel levelet írt a magyar kormánynak, hogy óvja meg az Alföld egyedi természeti értékeit. A háttéregyeztetések azt eredményezték, hogy ezen kiválóságok lobbiztak azért, hogy az 1971-es vadászati világkiállítást Magyarország rendezhesse, cserében a magyar kormány ígéretet tett arra, hogy nemzeti parkot hoz létre a Hortobágyon.

Mi mindezekről ’71-ben semmit sem tudva, kora reggel Sopronban lelkesen szálltunk be az iskola buszába – és irány Budapest, a kőbányai rendezvény. A hazai szervezők több újdonsággal rukkoltak elő, mert a korábbi kiállításokhoz képest nemcsak egy nagyszabású trófea szemlét akartak rendezni, hanem egy összefüggő rendszert szándékoztak bemutatni. A világkiállítás jelszava is ezt tükrözte: Az ember és a természet. A fővárosi vásárvárosi pavilonokon kívül számos vidéki rendezvényt is szerveztek a külföldi és hazai vendégeknek. Mi azonban ekkor csak a pesti kiállítást tudtuk megnézni, az egy napba ennek is csak a töredéke fért bele. Én előre készültem, hiszen már gyerekkoromban faltam Fekete István írásait és mivel a rokonságban tudták, hogyan képzelem a jövőm, így hozzájutottam Kittenberger Kálmán és Széchenyi Zsigmond könyveihez is. A kötelező közös program után azokhoz a pavilonokhoz vettem az irányt, ahol először megnéztem a magyar világrekord trófeákat. Ezen kívül a történelmi Magyarország vadjainak trófeái, vadászterületei érdekeltek. Hát bizony ehhez keresni kellett Románia, Jugoszlávia, Csehszlovákia standjait is. A trófeák elejtői szinte mindenütt a hírekben hallott politikusok nevei voltak. Azért bekukkantottam Afrika, Észak-Amerika nagyvadjaihoz is. Már akkor is érdekelt a természetvédelem, amelynek külön pavilonja volt Pro natura et vita (A természetért és az életért) jelmondattal. Itt nagyon szép fotókiállítást állítottak össze, elsősorban madarakról. Ezt hagytam a végére és úgy elidőztem, hogy sietni kellett a találkozó helyre. A kiállításon egy ajándéktárgyat vettem, egy hamutálat a kiállítás logójával a bátyám részére, aki zsebpénzt adott a kirándulásomra. Később, egyetemi éveim alatt egy antikváriumban sikerült ráakadnom a kiállítás hivatalos trófea katalógusának egyik példányára, amit azóta is nagy becsben tartok.

Ezzel azonban nem ért véget számunkra a világkiállítás. A technikumban minden évben a kötelező nyári gyakorlatból egy hét tanulmányi kirándulással telt. A harmadik év után a tanulmányút a gemenci erdőket is érintette. Itt a keselyüsi vadászházban állították ki a ’71-es vadászati világkiállítás magyar trófeáinak egy részét. Ekkor már kellő szakmai tudással felvértezve tudtuk értékelni a magyar vadgazdálkodás látványos eredményeit és láthattunk jónéhány különlegességet is. Itt osztályunk több diákjában is megfogalmazódott, hogy vadászati, vadgazdálkodási területen szeretne dolgozni vagy tovább tanulni.             

Tanulmányaink alatt, egy-két évvel a kiállítás után már sokkal nagyobbra értékeltük a világkiállítás jelentőségét. Nemcsak magunk állítottuk, hogy vadászati nagyhatalom vagyunk, hanem be tudtuk ezt bizonyítani az egész világnak is. A rendezvényeken néhány hét alatt két millió hazai és külföldi látogató volt. A külföldiek elismerését elsősorban a vidéki, terepi bemutatók érdemelték ki, mert bepillanthattak a „kulisszák” mögé is. A kiállítás után Magyarországot egyértelműen befogadta a világ tágabb értelembe vett „szakmai elitje”. Hazánk szakemberei jelentős munkát végeztek az 1972-es stockholmi környezetvédelmi világkonferencia előkészítésében. Sajnos ezen hivatalosan nem vehettünk részt politikai okok miatt, a szocialista országoknak bojkottálniuk kellett a rendezvényt, mert az NDK-t nem hívták meg (egy tudósunk részt vett a konferencia szakmai részében). A világ erdészei azonban még ez év őszén kárpótoltak bennünket. A Buenos Airesben tartott VII. erdészeti világkongresszuson magyar javaslatra fogadták el az erdők hármas hasznosítási besorolásának (gazdasági célú erdő; védelmi célú erdő; szociális-üdülési célú erdő) rendszerét. Aztán három hónap múlva 1973. január 1-el létrejött hazánk első nemzeti parkja, a Hortobágyi Nemzeti Park.           

Bár én középiskolai diákként vettem részt az 1971-es vadászati világkiállításon, ma mégis ilyen előzményekkel és ilyen jelentős utóhatásokkal együtt értékelem azt a rendezvényt. Szerencsés embernek tartom magam, hogy ötven évvel később sportvadászként, ökológus-mérnöktanárként (remélhetőleg) ismét részese, látogatója lehetek egy ilyen kiállításnak, amelyen bemutathatjuk vadgazdálkodásunk, erdőgazdálkodásunk, természeti értékeink, néprajzi és kulturális hagyományaink kincseit.

A hazánkba látogató külföldiek nagy része csak a kiemelt idegenforgalmi látványosságok megtekintésére érkezik hozzánk. Ez a világkiállítás nagy kihívás a szervezők részére a pandémia miatt, azonban a lehetőséget is látni kell benne – 1971-ben kétmillió látogató volt. Segítségül kell hívni a szerteágazó szakmai köröket (vadászok, erdészek, természetvédők, mezőgazdászok, természetjárók, méhészek, halászok, horgászok, pedagógusok stb.) és meg kell nyerni a hazai közvéleményt is. Ezért is sikeresnek tartom a jelmondatunkat: Egy a természettel. A széles közönség ismerje meg erőfeszítéseinket, eredményeinket, hogy ne másodkézből-harmadkézből szerezzen téves információkat tevékenységünkről. Lássák és tapasztalják, hogy több százezer ember együttes munkájának gyümölcse az, amit ma Magyarország be tud mutatni. A fővárosi bemutatók mellett jelentős vidéki helyszínek is vannak: Vásárosnamény, Hatvan, Gödöllő és Keszthely. Vagy akinek ez messze van, az megnézheti Szombathelyen a Savaria Múzeum kiválóan rendezett kiállítását. Október végén talán lesz a Farkas erdőn is trófea szemle.

Ezekről a programokról nem szabad lemaradni!  

Mi egy különleges nemzedék vagyunk! Megértünk egy teljes napfogyatkozást, éltünk két évszázadban, sőt két évezredben – mint Szent István kora óta senki. Ezekkel a kiváltságokkal kötelezettségek is járnak! Az értékeinket be kell mutatni, közre kell adni! Fontos, hogy vonjuk be a fiatalokat, diákokat, általános iskolásokat, sőt az óvodásokat is. Mindenkinek tudunk élményt nyújtani. Minél többen legyenek, akik majd ötven éven keresztül mesélhetnek a 2021-es kiállításról gyermekeiknek, unokáiknak és tanítványaiknak – ugyanúgy ahogy most én tehetem.

Szakmailag pedig abban bízom, hogy a 2021-es vadászati világkiállításnak is lesznek olyan, a fejlődésünket serkentő, több évtizedre szóló hatásai, mint amilyen a félévszázaddal ezelőtti rendezvénynek voltak.

   Szerdahelyi-Török Miklós